2014. december 31., szerda

Az első angol bejegyzés... magyar fordítása :D

Az első angol bejegyzésem... Vissza Európába!!

Kedves barátok,
Ez lesz az első posztom angolul, elhatároztam, hogy megváltoztatom a blog nyelvét, nem csak a kihívás miatt hanem a több mint 3 év külföldön való utazás, tanulás és munka miatt talán most már több embert ismerek más országokból, mint magyar földről. Ezért fogom megpróbálni angolul.

*Azonban, egy kedves jelentkező lefordította magyarra ezt a bejegyzést, úgyhogy most bemásolom magyarul is. :D
És továbbra is ha bárki kedvet érez magában, nagyon jól esnek a fordítások, kommentek, tanácsok. Köszönöm!
Szóval Priskin Gábor fordításában (néha picit beleírtam, ha nem egyezik pontosan az angollal akkor az ezért van)  :



Bárcsak olyan jól le tudnám írni angolul mindazt, amit szeretnék, de attól tartok ez sokszor még az anyanyelvemen sem megy. A magyar nyelv a leggazdagabb legkomplexebb nyelv amelyet valaha láttam, pedig az elmúlt évek alatt több más nyelvvel találkoztam. ( Francia, spanyol, angol, portugál, orosz nyelveket tanulok jelenleg, és remélhetőleg hamarosan a lengyelbe is jobban belejövök).
A magyar mindig a legegyedibb és utánozhatatlanabb nyelv lesz amit ismerek.
Sokat írtam utazásaim alatt, magamnak főleg. Az érzéseimet, gondolataimat, szomorú és boldog pillanatokat egyaránt, magyarul, kis papírokra, könyvekbe, szabad kézzel, tollal. Ezeknek csak egy parányi részét tettem itt közzé, azzal a céllal, hogy tudassam szeretett családommal és barátaimmal, hogy élek és úton vagyok.
Kihívás és remek gyakorlás lesz angolul írni, mind nekem mind azoknak a magyaroknak akik olvasni szeretnék a blogomat, és akiknek így némi erőfeszítésbe fog kerülni, hogy megértsék. Ám semmi nem lehetetlen. Még így is azt gondolom, hogy jóval egyszerűbb egy magyarnak megérteni az angol szöveget mint bármely más külföldinek a magyart. :)
Akárhogy is, igyekezni fogok angolul írni, de persze minden kritikát, észrevételt, hozzászólást, fordítást és javítást szívesen fogadok!

Szóval ismét visszatértem Európába a brazil kaland után.

Nehéz visszatérni ám közel sem olyan nehéz, mint az első alkalommal volt. Mikor tavaly hazaértem egy évnyi dél-amerikai utazás és stoppolás után, teljesen el voltam veszve hónapokig. Úgy tűnhet, hogy a fiatalon történő utazás pénz nélkül, önkénteskedve, dolgozva, nyelvet tanulva, sátorban élve, stoppolva és a saját kézműves termékeimet az utcán eladva a túlélésért talán nehéz. Hát szerintem sokkal nehezebb volt visszatérni és beilleszkedni újra a rendszerbe.
Megváltoztam, nem tudtam, mit kezdjek ezzel. Nem találtam a helyemet, nem tudtam elfogadni a bürokráciát, a mentalitást, a társadalom nyomását, az egész materialista módon történő gondolkodást. Nagyon hiányzott minden és mindenki az utazásaimból. Csak fel akartam kapni a hátizsákom és visszamenni. Szerintem nem én vagyok az egyetlen aki így érez miután egy teljesen más kultúrából „haza” érkezik.

„Utazás-utáni depresszió”- mondta egy nagyszerű barátom, Manu. Igaza volt, idővel kevésbé voltam zavarodott és hála a fantasztikus barátságoknak melyeket kötöttem, elkezdtem értékelni az új helyet ahol éltem: Aix-en-Provencet, Franciaországban. Próbáltam elfelejteni az utazási szindrómát és megtalálni magam a tanulmányaimban, munkámban és a jelennek élni a múlt helyett. Nem volt könnyű, de szeretem eléggé a tanulmányaimat ahhoz, hogy egy évig a fenekemen maradjak, keményen dolgozva, hogy túléljem a költséges országot és értékeljem a lehetőséget hogy négy nyelvet tanulhatok egyszerre (orosz, angol, spanyol és persze Franciaországban lévén, a francia).
Nehéz, de mindenképpen tanulságos és sikeres éve volt életemnek, tele értékes, megbízható és igaz barátokkal. Eljött a nyár és a búcsú ismét szörnyű volt, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra látjuk egymást.
Boldog voltam, hogy végre újra felvehettem a hátizsákom és útra keltem. Elmentem Azerbajdzsánba egy önkéntes programhoz csatlakozni, majd hazaköszöntem és pár napot Németországban is töltöttem. Aztán két hónapig Brazíliában dolgoztam. Erről már írtam, nagyon tanulságos volt... Több kevesebb portugált tanultam és most ismét Európában vagyok. Ahogy említettem, nehéz visszatérni, de közel sem annyira mint elsőre.
Lengyelországban vagyok, Krakkóban, a második egyetemi évemet itt töltöm.
Sokkal inkább érzem magam felkészültnek, mint tavaly hogy egy más életstílust folytassak egy évig mielőtt újra utaznék. Úgy gondolom elfogadtam, (legalábbis próbálom) hogy akárhányszor meg akarunk érkezni valahová, először valamit magunk mögött kell hagyni és elbúcsúzni tőle. Ezt sokszor megtettem már, mégsem könnyebb.

Minden gondolat, és kísértés ellenére Brazíliáról, arról hogy menjek, utazzak, írjak leveleket, e-maileket a külföldi barátaimnak, skypeoljak velük, portugálul beszéljek, trópusi gyümölcsöket egyek, érezzem a forró napot, lássam a pálmafákat, utcai árusokat, friss gyümölcsleveket.......Itt vagyok. Itt vagyok, Lengyelországban, Krakkóban. Mert itt akarok lenni, és szeretek is itt lenni. Ez is egy utazás.
És tudom, hogy egy év múlva, mikor el kell köszönnöm, talán ugyanazt az űrt fogom érezni Lengyelország után is. Ezért eldöntöttem, fejben is ITT LESZEK, a jelenre koncentrálok, nem álmodozom a múltról, nem emésztem magam, csak élvezem amit megtapasztaltam és még fogok.

Persze Krakkóban is van bőven mit szeretni... ;)


Folyt. köv.

2014. november 7., péntek

First post in ENGLISH. Back to Europe.

Dear Friends,

This is going to be my first blog post in English.
I decided to change the language because of the challenge and after more than 3 years of traveling, studying, and working abroad, I probably know more people now from other countries than from Hungary.

I wish my English would be good enough to write nice texts and express all I would like to, but I am afraid I will not be able to formulate my thoughts as well as in my mother language. Hungarian is the richest and most complex language I have ever seen, and even if I use several languages during my year (French, Spanish, English, Portuguese, Russian and hopefully Polish soon) Hungarian stays the most unique and inimitable language I know.
I wrote a lot during my travels, for myself, my feelings, my thoughts, my sad and happy moments, in Hungarian, on papers, in books, with a pen, and only a tiny little part of it was published on this blog, to let my beloved family and friends know I am alive, I am on my way.
It’s going to be a challenge and a good practice to do it in English now, for me, and for all Hungarian people who would like to read it, and have to make some effort to understand. I think it will be easier than to understand a Hungarian text for someone who is not Hungarian… J
Anyway, I will try to continue in English and comments, advices, critics, translations and corrections are always very welcome!


So I am back to Europe again, after my adventure in Brasil.

It is hard to be back, but not as hard as the first time was. When I came back last year, after a year of traveling and hitchhiking 6 months through South America, I was completely lost during several months. It seems to be the challenge to travel at a young age, with no money, do voluntary, work, learn the language, live in a tent, hitchhike and sell handmade stuff in the street to survive. Well, I guess it was a bigger challenge to get back after this adventure and get used to the system again.
I changed, and I didn’t know how to deal with it. I couldn’t find my place, I couldn’t accept bureaucracy, mentality, society’s pressure, this materialistic way of thinking and I was missing everything and everyone from my travels. I just wanted to take my backpack and go back. I guess, I am not the only one who feels this way after getting back from a completely different cultural area.
“Post-travel depression”- told me a great traveler friend, Manu. He was right, with time I became less confused, and thanks to fantastic friends I made, I started to appreciate the new place where I was living: Aix-en-Provence, France. I was trying to forget about the “traveling syndrome”, and find myself in my studies, in my works, and enjoy the present instead of living in the past. It was not easy, but I love my studies enough, so I stayed on my ass for a year, working hard to survive the expensive country, and studying hard to appreciate the opportunity of studying four languages in the same time (Russian, English, Spanish and actually French as I was in France).
It was a hard but instructive and successful year of my life, full of precious, reliable and true friends I made. Goodbye was horrible again, but I am sure we will see each other soon.
I was happy to put the back-pack on finally, I went to Azerbaijan to join a voluntary program, then back home to Hungary to say hello, I spent some days in Germany and then 2 months working in Brasil, I’ve learnt more or less Portuguese, and now I am back to Europe again… As I said it’s hard to be back, but not as hard as the first time was.
I am in Poland, in Krakow, for the second year of my university studies.

I feel more prepared to continue a different lifestyle for a year, before putting my backpack on again. I think I accepted the idea (or I am trying to accept) that every time we would like to arrive somewhere, we have to leave something and say goodbye. I did it so many times, but it is not getting easier.




Despite of the temptation of keeping on thinking of traveling, of Brasil, of writing letters and emails to my Brazilian friends, skype with them, speaking Portuguese, eating tropical fruits, feeling the hot sunshine, seeing the palm trees, street sellers, fresh juices, salada de frutas and so on…. I am here, in Krakow. I want to be here and I love to be here.

And I know that in a year, when I will have to say goodbye here, I will probably feel the same miss of Poland. So I decided to BE HERE now, and concentrate on the present as much as I can. And there is a lot to love in Krakow.


To be continued….







2014. október 25., szombat

Egy kis nosztalgia... MONTREAL

Kezdődik a lengyel tél.
Ráfagyok a biciklire ismét, és dől be a hideg az ablakkereten. Két pulcsiban alszom és sok teát iszom. Bár még közel sem olyan vészes, de eszembe jutott a kanadai telem …
Az a fűtés nélküli tél, mikor a kinti -25 -30 Celsius fokokat próbáltuk ellensúlyozni a kis albérletben … házi kenyeret sütve, a sütő mellé kuporodva, kesztyűben, teával, könyvvel a kézben…
Műanyag fóliával és kétoldalú ragasztóval szigetelve le az ablakokat és rongyokat tömködve az ajtó alá. Bent is látszó lehelettel, befagyott teraszajtóval és ablakokkal.
Emlékszem azokra a hideg vizes zuhanyokra télen, mikor épp nem volt melegvíz, arra az önuralomra és akaraterőre, arra a vacogásra a zuhany után….
Emlékszem, mennyire megfagytak az ujjaim mikor gépelni akartam, hogy megnyugtassam Anyut, hogy minden rendben, nem fázom…
Emlékszem mikor az utcára kilépve csak a szemem látszott ki, de az is fájt a hidegtől.
Emlékszem, hogy mosolyogtak a kanadai barátaim mikor meglátták a magyar földről jött „téli kabátom” és emlékszem amikor másnap mindenki hozott nekem mindenféle meleg ruhákat kesztyűt, sálat sapkát, és „igazi kanadai” télikabátot… pedig mondtam nekik hogy van sálam, de megtanultam, hogy egy nem elég.

Persze nem mindenki lakik ilyen extrém körülmények között, Kanada és a lakossága nagyon jól felszerelt és felkészült a hideg telekre, hóra, fagyra. Csak én nem voltam. :)
 
No, de mindegy is, hisz most nem Kanadában vagyok, és egész mások a körülmények.
És ha már visszaidézem a Montreálban töltött időt, természetesen nem csak ez jut eszembe, hanem egy csomó fantasztikus emlék és barát, gyönyörű tájak, szép séták, hegyek, folyók, kalandok, stoppolás a hóviharban, tüntetések, gitározás a folyóparton, túra a befagyott tó jegén, vakító napsütés a hófedte csúcsokon, szánkózás, forralt bor, nevetés, munka, kartonpapír karácsonyfa, finom sütik, juharszirup és persze sok sok buli, dumpster diving, nagy főzések, házi kenyér, házi lekvár, házi sör, házi sushi és őrült kreatív fantasztikus emberek akikkel mindezt megosztottam. J
 
Akkor még nem volt blogom, és lehet hogy ha lett volna sem tudtam volna írni, mert az ujjaim tényleg hamar lefagytak gépeléskor. Ráadásul napi 10-12 órákat dolgoztam, és mellette bejártam pár egyetemi órára kíváncsiságból, így az időm sem engedte volna. De bőven lenne mit írnom róla, és ha egyszer majd kipótolom ezt a blogot a hiányzó részekkel, mindenképp szeretnék visszatérni rá, még akkor is, ha ez még a Dél Amerikai kaland előtt történt. Szép képeim is vannak róla, mert 6 hónapot dolgoztam Montrealban, 2012-13-ban (októbertől márciusig szóval PONT A TÉLen).

Na de vissza a jelenbe. Lengyelországba, Krakkóba. Mert most itt vagyok. Fizikailag legalábbis.
Át kéne váltanom a blog nyelvét angolra…  Már sokan mondták.. és bár az angolom sosem lesz képes olyan jól kifejezni a mondandóm, mint a gyönyörű magyar nyelv, de tény, hogy az ismerőseim nagy része nem beszél magyarul, és ők is szeretnék elolvasni miket írtam… Na persze ha azt akarnám, hogy mindenki értse, akkor lefordíthatnám még pár nyelvre, de ilyenre nincs idő, és azt hiszem az angol a legkézenfekvőbb…

Szóval megpróbálom, de kérlek ha bárki olvassa, és van kedve segíteni, valamit jobban meg tudna fogalmazni, vagy kijavítaná a hibákat, vagy van ideje meg kedve lefordítani vagy ilyesmi, az NYUGODTAN szóljon, mert örülnék neki. J
So, let’s do the next one in English !





2014. szeptember 27., szombat

Ismerkedes a Kobrakkal.

Egyik este tuzet raktunk, hogy kicsit elfustoljuk a szunyogokat.
Mint irtam kinnt voltunk a kulvarosban egy falu vegen domb aljaban egy mocsar mellett.
Egyszer csak 3 mezitlabas gyerek, kb 7-8 evesek lehettek, jonnek felenk, felmeztelenul a sarban csuszkalva. Mar sotet volt, azt hittem eltevedtek szegenyek vagy valami.... De nem, mas okbol jottek.

Az egyik nagyobbik gyerek elkezd valamit lobalni az orrom elott egy bottal tartva. Jobban megnezem a tuznel, egy doglott kigyo.  Mutogatnak a tuzre, a kigyora a hasukra es magyaraznak, magyaraznak. Vegre megertettuk, hogy talaltak egy kobrat, megoltek es szeretnek megsutni a tuzonkon, cserebe velunk is megosztanak a zsakmanyt.
Az ehseg nagy ur... vagy vajon sokan esznek kobrat? Nem tudom en nem ettem, sot a szuper bicskam, amivel mar annyi kalandot tuleltem es amivel a kobrat el felvagtak, is ellopta a harom gyerek mikor elfutottak.

Sajnaltam a bicskat, de jobban a gyerekeket akik mar ilyen fiatalon tudnak (vagy kenytelenek?) lopni, hazudni. A tulelesert.



2014. augusztus 23., szombat

Nem turistakent Braziliaban.

Mar egy honapja vagyok Braziliaban.
Azota sokat tanultam.
Peldaul megtanultam kb portugalul. Legalabbis megertenek es en is megertem. Es megtanultam ugy utazni a buszon, hogy ne harapjam el a nyelvem. Meg hogy a buszba valo bejutasert kemeny harcot kell vivni. Es megtanultam zummogo szunyogokkal a fejem korul aludni. Megtanultam turni a meleget, a hoseget ejjel nappal, es azt hogy a viz limitalt. igy a furdes is. De vegre egyszer cseppet sem zavar, hogy nincs melegviz. A brazilok persze faznak, itt tel van. En szenvedek a hosegtol. Amikor esik, akkor is meleg van. Sokat esik, tropusi eso, hirtelen jon, hirtelen elall, van hogy por van hogy szital es van hogy omlik. Imadom a tropusi esot, annyi fajtaja van. Minden nap masfajta eso esik.
Megtanultam 1 labos hideg vizzel megmosakodni tetotol talpig.

Megtanultam az egyik brazil tancot is kb (a neve Forro). Fejlesztem a kezzel ruha mosasi kepessegeim es folytatom az utcai arulast is. Tekintve hogy a kulvarosban lakom, napi 3-4 orat kell buszoznom. Igy a turelmem is fejlodik, es sokat olvasok, hogy ne figyeljek az orult sofor vezetesi stilusara es az 5 meteres atmeroju lyukakra az uton. Oroszul es lengyelul olvasok, hogy keszuljek a jovo evre.
Sok itt a patkany, a beka, a kobor kutya, a szamar, a szabadon levo lo, tehen az utakon, van kobra, es skorpio is. Ja meg capa az oceanban. De mar megtanultam, hogy ne gondoljak ilyenekre.



Imadom, hogy ennyi fele gyumolcs van, palmafak, minden zold, minden friss, gyumolcslek barmilyen gyumolcsbol, es kokuszdio, es yuca, tapioca es sok szamomra kulonleges etel, finom es olcso. Nem hiszem hogy lefogyok itt. Az emberek pedig hihetetlen nagylelkuek, segitokeszek  es kivancsiak. Persze akkor is segiteni akarnak mikor nem tudjak hol van amit keresek es sokszor mindenki akit megkerdezek mas iranyba mutat... Es persze meg mindig mindenki elkerekiti a szemet mikor valaszolok a "honnan jottel?" kerdesre. "Hungria" (Magyarorszag) sajnos nem tul ismert itt, de annal erdekesebbnek szamitok. Mivel viszont semmit nem tudnak az orszagomrol, RENGETEG kerdesre kell valaszolnom. Persze portugalul... Igy lehetetlen nem gyakorolni a nyelvet. Minden nap tanulok valamit.

Az egeszsegi allapotom : meg sosem volt ennyi sebem, kezem labam tele csipesekkel. szonyog, bolha, pok vagy mi nem tudom de viszket es csunya. 100 % os alkohollal kezeljuk, csip, faj de fertotlenit. Az egyetlen tomott fogam felebol kiesett a tomes. Egyenlore nem faj, remelem nem is fog mert Braziliaban fogorvoshoz menni tul nagy kaland lenne... Mas bajom nincs, a gyomrom jol birja az uj kajakat, az idoeltolodashoz hamar hozzaszoktam, es a nap sem szurt meg komolyan meg.
Most mar jol vagyok, es adaptalodom az orszaghoz es a korulmenyekhez.






De nem volt ez mindig igy..........

Honapok ota nem irtam blogot, nem veletlenul.
Visszaterve az elejere, be kell vallanom hogy megviselt amibe belekerultem, pedig azt hittem ismerem mar egy picit a nelkulozest es a nehez korulmenyeket. De nem ugyan az utazas kozben/miatt nelkulozni, mint belecsoppenni es latni, mennyi ember el a kulvarosban, zsufolt utcakban, viz nelkul, aram nelkul, koszban, sarban, szonyogokkal korulveve....
Hogy miert es hogyan kerultem egy ilyen kulvarosi negyedbe lakni, azt nem szeretnem leirni, de hogy miert maradam vegul itt, azt igen. Hiaba mikor 6 honapon at stoppoltam Delamerikaban, az ember utazik, faradt, keveset eszik, sokszor elofordul hogy nincs lehetoseg fozni, furdeni, kenyelmesen aludni. Emellett persze rengeteg pozitiv dolgot is lat es el meg az ember.
De most tapasztalom, hogy bizony van aki utazas nelkul, meg durvabb korulmenyekben kell hogy leelje az eletet. Borzalmas ejszakaim voltak mikor ideertem. A meleg, a szunyogok, a zajok, a hangok, az allatok a bogarak, es mikor reggel izzaszto meleg van es eg a borod a csipesektol NINCS viz, hogy lezuhanyozz, NINCS viz, hogy kezetmoss, NINCS WC hogy pisilj, NINCS viz hogy kavet fozz......... valoszinuleg jobban fogom ertekelni a vizet mindennel ezentul. Az elso ejszaka utan le akartam lepni innen. Mert persze hogy van ennel jobb, itt is vannak szep hazak, van tengerpart, van hostel, van kolesz. De vegul par nap utan megismertem embereket es a dolgok elkezdtek javulni, es en ugy dontottem adok egy eselyt, ez is egy kalad, egy tapasztalat, testi es lelki edzes, es igen is sokan ebben elnek a Brazil kulvarosokban. Emberek millioi. Rosszabb korulmenyek kozott is. Mert ez nem Fabela, nem nyomornegyed! De olyan is van, es ott is elnek!
Es ha ennyi ember kepes ra, akkor en is. Nem csak az europai kenyelmet akarom ismerni, annal tobbet szeretnek latni a vilagbol.

Ugyhogy szepen javulgat a dolog, en vagyok persze az egyetlen feher lany az egesz negyedben, es sokan meg is lepodnek hogy itt lakom, de mar nem banom. Satrat verunk a szunyogok ellen, a kedves szomszedok slagokkal adnak vizet, a baratnom hazaban furodhetunk, a kioszkos bacsi ad kavet, az egyik baratunk adott kolcson ventillatort, 1-2 vodor viz. szappan es a ket kezem a mosogep, es amint mondtam a 2 ora buszut a varosig, hasznosan telik a lengyel konyvemmel. Veszelyesnek, veszelyes kornyek, de errol sem fogok irni, mert Anya fraszt kap. :)

Hat egyenlore ennyit a kalandjaimrol Braziliaban, egyebkent mar munkam is van 1 hete, egy Olasz Fagyizoban. Hat mondanom sem kell, hogy minden egyes vendeg meglepodik mit csinal egy magyar lany egy olasz fagyizoban Braziliaban. A napi berem megegyezik az oraberemmel Franciaorszagban. :D








2014. június 24., kedd

Azerbajdzsán


Utólag írok Azerbajdzsánról.
Előtte nem tudtam mit írni, közben pedig nem volt rá idő. Annyi minden történt ez alatt a rövid idő alatt, hogy valószínűleg sosem tudom majd leírva visszaadni az ott töltött perceket. De azért megpróbálom.
Május végén elhagytam Aix-en-Provencet, elbúcsúztam mindenkitől – nem volt könnyű, elindulni mindig a legnehezebb- és vonattal mentem Párizsig. Ajánlom egyébként mindenkinek, aki arra jár, a Párizsig menő legolcsóbb vonatot, a neve "OuiGo".
1 nap Párizsban, találkozás a régi párizsi barátokkal, evés az indiai negyedben, sörözés a Boulevardon, metrózás a sok nemzetiséggel, vízum összeszedés, séta a Montmartreon és sok sok beszélgetés az utóbbi 1 évről. Másnap Charles de Gaule repülőtér, 20 kilós hátizsák, au revoir Franciaország, 2 óra repülés, Bécs, éjszaka a bécsi reptéren, még 6 óra repülés, 3 óra időeltolódás, érkezés Bakuba, immigrációs iroda, vízumellenőrzés, 20 kilós hátizsák, hőség, fekete hajú emberek és azerbajdzsáni taxisofőrök.



Érkezés az új országba amiről akkor még nem sokat tudtam, a nyelvét nem beszélem, és bár úgy volt, hogy valaki majd vár a reptéren, hát NEM várt. :D Úgyhogy jól indult a dolog egy kihívással, miután a bakui reptéren sétálgatva rájöttem, hogy nincs semmiféle küldött aki értem jött és csak a taxisofőrök bombáznak az ajánlataikkal hogy ide oda vigyenek, de címet se tudtam és pénz se volt nálam. Az információs pultban levő lány nem beszélt angolul. Sem franciául. Sem spanyolul. Sem magyarul természetesen. Én nem beszélek azerbajdzsániul. Oké, akkor lássuk az oroszt... hát Azerbajdzsánba szinte mindenki beszél oroszul is és azerbajdzsániul is. Meglepetésemre pedig én is tudtam kommunikálni oroszul valamennyire, és a válaszból is értettem valamit. Ennek nagyon megörültem, nem volt felesleges az év. Megértettem vele a helyzetem, és segített amivel tudott: internet, kontaktok, telefon, magyarázás, ok 10 perc múlva jönnek értem.

Így is lett, és egy azerbajdzsáni hatalmas ember elvitt a szállásra: egy nagy külvárosi ház, 8 fős szobákkal, emeletes vaságyakkal, konyhával, nagy étkezővel, kerttel, egy ifjúsági szállóhoz hasonló gyönyörű hely, benne sok mosolygós érdekes emberrel, akiket ma már a barátaimnak nevezhetek.




Ez egy Európai Uniós projekt volt, amibe én véletlenül csöppentem bele, nagy szerencsémre. Az Unió fizetett mindent a szállást, kaját, és repülőt. A résztvevő országok Ukrajna, Moldova, Románia, Törökország, Franciaország és Azerbajdzsán. Minden országból 5 ember jöhetett, többnyire fiatalok, angoul tudók, nyitottak és tettre készek. Én hogy csöppentem bele? Gondolom mint EU tag és Franciaországi egyetemista. A projekt neve "Art in Action 2" és célja a harc a diszkrinimáció ellen, bevonva a művészeteket. Sok konferencián, előadáson, vitán és workshop-on vettünk részt. Voltunk a bakui árvaházban. Megismertük a Vakok Intézetét. Beszélhettünk az Azerbajdzsáni Kisebbségek képviselőivel. Dolgozhattunk művészekkel akik jótékonykodnak. Találkoztunk a Sport-és Ifjúsági Miniszterrel, a Magastechnológiai Intézet vezetőjével, az Árvaház igazgatójával, az Azerbajdzsáni Francia Nagykövettel, a vakok könyveinek készítőivel, és még sok fontos emberrel. A projekt végén levő fesztiválra kellett összeraknunk előadásokat, csoportonként is, országonként is. A résztvevők egymás közt is dolgoztak, illetve bevontunk azerbajdzsáni árva gyerekeket, mozgássérülteket és vakokat is. És mindemellet persze megismertem amennyire lehetett Bakut, ettem a Dönert Ayrannal 1 manatért (1 manat=1 Euro kb), láttam a Kaszpi Tengert, a Tűztornyokat, a Kaukázust, megkóstoltam a finomságokat, alkudoztam az utcai árusokkal, láttam a szőnyegkészítőket, ittam a helyiekkel a teát, ettem a baklavát, próbáltam megszokni az életveszélyes közlekedést, megismertem a résztvevőket, megtanultam az alap szavakat azerbajdzsániul, ukránul, törökül és románul, és sok értékes új barátot szereztem.




Mondani sem kell, rengeteget tanultam, érdekes dolgotat láttam, sok mindent átgondoltam ott és azóta is. És annak ellenére, hogy én voltam az egész 30 fős csapatból az egyik legfiatalabb, de biztos hogy a legkülönbözőbb, mégis olyan jól elfogadtak és beilleszkedtem, hogy a végén megint olyan volt mintha egy nagy családot kéne otthagynom.
Miért voltam különböző? Először is ott senki nem látott még raszta hajat. Meg nem hallott sztorikat Délamerikáról. Meg egyedül voltam magyar, és ezt hangoztattam is. Csak én beszéltem magyarul, nem a saját országomat képviseltem, de szerettem volna. Meg még sorolhatnám, de azt hiszem pont azért szerettek meg, mert különböző voltam.

















Még a nyelvekről szeretnék írni egy picit, mert a végére végre megértettem mi hogy van... és érdekesnek tartom, mennyi történelem van benne:
Azerbajdzsánban a nyelv az azerbajdzsáni, de a többség beszél oroszul is, és az angol oktatása is elterjedt. Választható az oktatás nyelve iskolánként lehet orosz, azerbajdzsáni vagy angol. Az azerbajdzsáni nyelv nagyon hasonlít a törökhöz, megértik egymást, csak pár szó eltérés van. A jelszavuk "2 ország egy nemzet". A török résztvevők az azerbajdzsániakkal törökül tudtak beszélni, az ukránok és a moldávok pedig oroszul. De Ukrajnában is 2 nyelv van, orosz és ukrán. Az ukrán a lengyelhez áll közelebb, és az írásmódban kis különbségek vannak a cirilltől. Az ukránokkal gyakoroltam a legtöbbet az oroszt, és jövőre meg vagyok hívva Kijevbe, nagyon csábít.
Vissza a nyelvekhez. Moldovában is van orosz és moldáv is, a kettő nem ugyanaz. De sokan értik ott a románt is, bár köztudott, hogy a román a latin nyelvekhez tartozik. A franciákkal franciául beszéltem- mily meglepő- ők viszont a románokkal is angolul, nem értették meg egymást a latin gyökerek segítségével sem. Szóval ekkora paradicsomba csöppentem ami a nyelvi tanulmányaimat illeti :) A közös nyelv persze a mosoly és az angol volt, van aki jobban, van aki kevésbé beszélte.



Még arról is írnék pár szót, hogy én is tartottam workshop-ot. Mivel művészetekről volt szó, Azerbajdzsánban nagyon elterjedt a kézműveskedés, az én hátizsákom meg tele volt anyagokkal, miután ez kiderült, tartottam Artisan workshopot. Karkötőket, nyakláncokat, álomfogókat, fülbevalókat gyártottunk. Nem csak a gyerekek élvezték, de a résztvevők közül is sokan még napokkal később is odajöttek hogy mutassam meg mégegyszer...
Fantasztikus volt látni, hogy a dolgok amiket Délamerikában tanultam, amikkel átutaztam és túléltem 6 hónapot, aztán amit már megosztottam Franciaországban, az alapanyagok és sajátkészítésű gyöngyök amiket a világ másik felén csináltunk, más barátokkal, most itt, Azerbajdzsánban, árva gyerekek pici kezei alatt nyernek új értelmet.




Azt mondhatom, hogy 10 nap alatt összességében sem aludtam 24 órát, rengeteg helyen voltunk, rengeteg dolog történt, és rengeteg emberrel találkoztam. De nem mondanám, hogy ismerem Azerbajdzsánt. Bakut is csak egy kicsit. Remélem egy nap megadatikmajd, hogy visszamenjek és végigstoppoljam az összes régiót, betérjek a kis falvakba, éljek a helyiekkel egy ideig, megtanuljam ezt a fura nyelvet, és azt mondhassam ismerem eléggé Azerbajdzsánt ahhoz, hogy többet írjak róla.  



2014. május 26., hétfő

Kalandra fel!

Arra gondoltam, mivel megint útra kelek, és vannak akik kérték...folytatom a blogot.
Arra is kértek, hogy írjam angolul, franciául vagy spanyolul... de mégis inkább magyarul folytatom.
Nem csak azért mert fontos számomra, hogy az otthoniak értsék és saját nyelvükön olvashassák, hanem azért is, mert hiába ebben az évben is többet gondolkoztam más nyelven mint a magyar, még mindig a leggazdagabb nyelvnek tartom, és úgy érzem vannak dolgok amiket könnyebb kifejezni vele. Persze van, amit nem, akkor majd belerakok idegennyelvű szavakat. :)

És persze ha egyszer lesz időm, vagy bárki másnak, le lehet fordítani, mert megint olyan úticéljaim lettek, amik érdeklik a külföldi kis barátaimat is.

Hova megyek most?
Azerbajdzsanba.

Most biztos van, aki megnézi a térképen... én is megnéztem.
Ha a technika ördöge lennék, biztos ideraknék egy térképet ami felugrik, de az eddigi képeket se sikerült egyedül beillesztenem. Úgyhogy nézzétek meg, aki tudni szeretné hol van Azerbajdzsan.

Miért megyek?
Majd megpróbálok választ találni rá, miért is hagyom itt a 8 hónap alatt kialakult kis életem, a várost amit megint megismertem, a 2 munkahelyem, a rendes főnökkel és jó fej kollégákkal, a fantasztikus barátaim akikkel itt találkoztam, a vidám házat a 8 imádni való lakótárssal, a biciklim, az egyetemem ahova még akkor is bejártam mikor nem is kellett, a professzorokat, a kedvenc palacsintázót, a kedvenc kocsmát, és a könyvtárat. De legfőképp azokat a fantasztikus embereket akik itt egyben voltak a barátaim és családom.


Pár nap múlva fogom a hátizsákot, belerakom az életem, elbúcsúzok mindettől, és elindulok. Biztos fura miért megyek Azerbajdzsanba, mit fogok ott csinálni, de mielőtt ezt részletezném, megpróbálom összefoglalni az utóbbi 8 hónapot ami alatt nem írtam, talán időhiány, talán más miatt:

Szeptemberben érkeztem Aix-en-Provence-be.
Azt hiszem, már megpróbáltam leírni milyen volt visszatérni Európába....
Nem akartam itt lenni, nem akartam elfogadni az itteni mentalitást, nem akartam más nyelvet beszélni mint a spanyol, nem volt kedvem újrakezdeni mindent itt, hiányzott minden és mindenki, amivel s akivel utazásom alatt megismerkedtem. Továbbra is hálózsákban aludtam (azóta is) és készen álltam fogni a hátizsákot és elindulni bármelyik pillanatban. "Post-travel depression" mondta egyik Montreali-Kolumbiai barátom. Igen, de sokáig tartott és talán sose múlik el.

Szerencsére volt kedvem tanulni, és egyetemre járni. Már régóta vágyam volt beiratkozni egy nyelvi szakra az egyetemen, és hogy ezt Aix-ben találtam meg, puszta véletlen. Ez is egy új kaland volt, egy kihívás, megérkeztem, megint új nyelv, új ország, új mentalitás, nem volt szállásom, se munkám, se pénzem, se ösztöndíjam...
-sajnos, hisz így kevesebb időm maradt olvasni és felkészülni az óráimra mert egész évben éjszakai műszakban dolgoztam egy latin bárban és egy francia étteremben hogy kifizessem a lakbért és megéljek itt, azért hogy nappal bemehessek az egyetemre.
-és szerencsére, mert így is erősödtem, tanultam, megismertem embereket, tanultam a szakmát, lecsökkentettem az alvási óráim, a vendégekkel dolgozva megfigyeltem az emberi természetet, éjjel 3-4-kor hazabicikliztem 40 percen át, ezzel testileg lelkileg eddződve. :)


Nem volt könnyű, de egyetlen percét sem bánom. Könnyebb lett volna ösztöndíjjal, de nem bánom hogy dolgoznom kellett egyetem mellett. Mindig megvolt minden az órákra, bementem akkor is ha csak 2 órát aludtam az éjjel, és minden vizsga jól sikerült. Szeretem amit tanulok, szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, hogy van munkám, és hogy ennyit tanulhattam 8 hónap alatt.

Egyébként 3 nyelvet tanulok, angol, orosz, spanyol és az oktatás nyelve természetesen a francia. A nyelveket szeretem tanulni, hozzá irodalmat és civilizációt is tanulunk, nagyon is érdekel, és az életben is gyakorlom a nyelveket hála a tengerentúli barátoknak. Szóval az egyetemmel meg azzal amit tanulunk semmi bajom. A francia oktatásról van egy véleményem, de ezt itt nem írom le, hosszú is lenne, és nem is értene mindenki egyet vele. De találtam erre is megoldást, megkaptam az ösztöndíjat, jövőre a Krakkói egyetemen folytatom a 2-dik évet Lengyelországban. :)

Addig is nyáron újra kalandozom, utazok, dolgozok és tanulok. Azerbajdzsanba megyek, meg haza is megyek Magyarországra aztán visszatérek Brazíliába. Nem bírok tovább egy helyben maradni, és keresem magam, úgyhogy megyek.

Tehát pár nap múlva indulok Azerbajdzsánba. 2 napja tudtam meg, hogy végül megkapom a vízumot. Egy kicsit komplikált volt. Egy önkéntes programmal megyek, először Oroszországba néztem ilyesmiket, hogy valahogy olcsón eljuthassak Keletebbre és gyakorolhassam az oroszt. Aztán felajánlották ezt a dolgot Azerbajdzsánban, tetszett is, érdekes is, ingyen is van, és amúgy is, miért ne mennék Azerbajdzsanba.
"Formation pour la lutte contre la discrimination, utilisant comme outil des arts" valami ilyesmi volt a címe, de hogy ez mit takar, a jövő héten kiderül, amennyit tudok, az tetszett és nem ez az első hogy önkénteskedem, hogy gyerekekkel és hogy olyan országban ahova előtte be se tettem a lábam mg a nyelvét sem beszélem. Majd írok róla mikor már ott leszek, fölösleges találgatnom...

Addig pedig vár rám 4 nap, hogy elrendezzem a dolgaim, összerakjam az életet egy hátizsákba, elbúcsúzzak mindenkitől, és kiérjek a Charles de Gaule reptérre Párizsban.

Mondanom sem kell, hogy a legnehezebb része az elbúcsúzás lesz. Fantasztikus emberek vesznek körül, és nem tudom mikor látom viszont őket újra. De rengeteg szép emléket őrzök a szívemben, és egyébként is: "Ne sírj, mert vége van, hanem mosolyogj mert megtörtént!"