2013. október 23., szerda

¿No te sientes sola?

Úgy döntöttem most, hogy írok egy kicsit.

Ma előadást tartottam az egyetemen, a spanyol csoportnak Délamerikáról, és főleg Bolíviáról természetesen a személyes tapasztalataim alapján. Nagyon féltem, mert még sosem tartottam előadást spanyol nyelven 45 percen keresztül és főleg nem egy francia egyetemen, még akkor is, ha csak az egyik spanyol csoportról és tanárnőről van szó... De fontosnak tartottam, hogy jól megcsináljam, és érdekesen adjam elő amit szeretnék, és megpróbáljak a lehető legtöbbet átadni abból amit átéltem. Igazából nagyon örültem a lehetőségnek, amikor a tanárnő megkért, tartsak beszámolót. Mikor átéltem mindezt sosem gondoltam, hogy egyszer majd előadhatom másoknak, az egyetemen, akik majd nagy szemekkel figyelnek és hallgatnak, majd kérdéseket is feltesznek mert érdekli őket. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért.

Csak a saját fotóim alapján beszéltem, a saját élményeimmel mentem, és egyszer sem néztem rá a jegyzetemre, mert annyira beleéltem magam. Mondjuk ezt nem nehéz. Van mondanivalóm bőven... de sokszor úgy érzem, egy évet is beszélhetek, nem tudom átadni. Mert egyszerűen nem lehet, ha valaki nem volt ott... De azért mindig megpróbálom, és ha csak egy töredékét is sikerül átadnom, már boldog vagyok. És ha csak azt elértem, hogy kedvet adtam a többieknek az utazáshoz, hogy felfedezzék ők maguk, elmenjenek és átéljék, már megérte. Mert látták, hogy én semmiből mentem, még a nyelvet sem beszéltem, és kb semmi pénzem meg ismeretségem nem volt. Most meg az egyetemen 45 percen keresztül beszélek a 7 latin országról ahova eljutottam. El sem hiszem. Olyan jó érzés. Aztán most megint nem tudok tőle aludni.

Valószínűleg valamiféle szenvedély alakult ki bennem Bolívia iránt - sőt egész Délamerika iránt- amit még mindig nem tudok kezelni, csak elnyomni próbálom, hogy visszatérhessek kicsit az európai életbe és valóságba. Ami egész jól sikerül, az egyetem, a 4 nyelv tanulása, a 2 munkahely, a 7 lakótárs, a barátok, és utazók fogadása mellett... egyszerűen nem hagyok időt és energiát a gondolkodásra, nem akarok elmélyülni a gondolataimban, nem akarok kérdéseket feltenni magamban, mert annak rossz vége lesz.
Csak küzdök, dolgozok, tanulok, nagyon keveset alszok, és a fennmaradó kis időben is mindig van 7 vagy több ember a házban akik lekötik a figyelmem, így nem tudok azon gondolkozni "Vajon itt a helyem?"

Csak aztán mikor valamilyen alkalom vagy beszélgetés alkalmával feljönnek a gondolatok, emlékek és érzelmek (mint pl ez a kiselőadás) akkor utána megint csak kavarognak a dolgok a fejemben, és abszolút nem tudnám kifejezni min gondolkozom, mert nem csak a saját személyemen és helyemen, hanem ennél sokkal nagyobb és fontosabb dolgokon is amik szinte feldúlnak, az a sok különbség, összehasonlítás és a szegénység a boldogságban meg a boldogság a szegénységben... meg ennek az okai és következményei.. meg még annyi minden, nem is próbálkozom, majd ha egy nap valaki együtt akar működni velem abban amit majd csinálni szeretnék, remélem majd megkérdez és együtt fejtegethetjük az elmém szüleményeit...

A lényeg, hogy az előadás után a Tanárnő odajött hozzám és egészen a biciklimig kísért és rengeteg kérdést tett fel, nem csak az útról meg a bemutatóról, hanem rólam, az életemről, a családomról, a helyzetemről, a terveimről meg minden féléről és végül arra a következtetésre jutott, hogy ki merte mondani a kérdést amit én nem akartam feltenni magamnak: "No te sientes sola aqui?" Amire nehéz őszintén felelni, hiszen sok barátom van szerte a világban is, sőt családom, és az egyetemmel egy új világ is megnyílt, még több ember, ismeretség, sok új barát, a 7 lakótársammal is imádjuk egymást, rengeteg külföldi barátom van, és a franciákkal is jól kijövök, sosem vagyok egyedül,... de a kérdése nem erre vonatkozott... mert más egyedül lenni és egyedül érezni magunk. És igen, igaza van, nem tudom megosztani ezt a hatalmas változást amit átéltem, mert mint mondogatom, hiába hallgat meg mindenki megértően, aki nem élte át, nem tudja megérteni. "Asi si, me siento sola en mi mundo."
De a világ másik felén élő szeretni-való, nagylelkű és becsülendő latinok sem fogják tudni mi megy bennem végbe, hiszen ők meg a dolgok másik felét nem látták, és jobb is így nekik, sokszor én is azt kívánom bár én is csak a dolgok egyik oldalát ismerném. (Na jó nem, később biztosan a hasznomra válik, de mostanában nagyon nehéz megemészteni). És végül azt is be kell vallani, hogy nem az egyetlen vagyok aki utazott Délamerikában, de abban is biztos vagyok, hogy azokkal sem fogom tudni megosztani a gondolataim akik hotelekben, turisztikai vezetőkkel, repülővel vagy busszal járták be Délamerikát, mert én máshogy utaztam tehát máshogy ismertem meg és úgy gondolom egy ilyen út mindenkire személytől függően más hatással van. Hát rám ilyen nagy hatással volt...

Egy könyvet olvastam Bolíviáról, amiben volt egy kép egy nevető bolíviai kisfiúról és alatta egy mondat:

 "El es feliz porque no se compara..." 


Most kezdem megérteni ezt a mondatot, aki szerintem tökéletesen összefoglalja a Bolíviaiak boldogságának forrását, és igen már tudom, hogy aki "se compara" (összehasonlít) annak sokkal nehezebb megtalálni a boldogságot. De hiszem, hogy nem lehetetlen, és nem adom fel a keresést. 

Hát efféle dolgokat váltott ki ez az ártatlan előadás, és ezért gondoltam, hogy írok egy kicsit, kikívánkozott.


2013. augusztus 29., csütörtök

Aki hazajön, de nem találja a helyét....




Most, hogy megértettem mik az előnyei az egyedül utazásnak, és igen is megláttam a jót abban, ha nekiindulok a világnak egyedül, egy olyan helyre amit mindenki veszélyesnek tart, anélkül hogy bárkit ismernék, sőt anélkül, hogy a nyelvet beszélném, azután, hogy ezt túléltem, sőt nagyon élveztem is... csak most, hogy hazajöttem, értettem meg az egyetlen hátrányát... Nincs kivel megosztani!
















Lehet mesélni, képeket lehet mutatni, tárgyakat a hadviselt bakancsot, hátizsákot, a hajam, az arcom meg lehet mutatni, lehet történeteket, kalandokat, vicces, veszélyes, boldog vagy nehéz pillanatokat elmondani, vannak emberek akik meghallgatnak akiket érdekel, még több is mint gondoltam, van aki mosolyog, van aki szörnyülködik, van aki kérdez van aki hallgat van aki tanácsot ad van aki ámul, van aki nem hiszi, és még mindig van aki bolondnak tart, de hiába minden, nagyon egyedül érzem magam a kis világomban, és minden ellenére nagyon úgy érzem, hiába próbálom, nem tudom megosztani az élményeim a tapasztalataim, de főleg azt amit tanultam. Sosem fogja igazán átérezni az, aki nem volt ott, aki nem ismeri, aki nem látta és aki nem jött haza belőle. Előtte vagy nem volt ekkora a különbség, vagy legalább volt valaki, akivel elég volt összenézni, mosolyogni egyet, mert mi tudtuk miről van szó mi tudtuk mire gondolunk, és még ha mások nem is legalább mi ketten értettük. Most nincs ilyen. Senki. Vagy aki van, annyira messze, hogy minimum egy óceánt kéne átúszni ahhoz, hogy összenézzünk.
















Hát így telt az itthon töltött két hét, sosem hittem volna, hogy valaha idegennek érzem majd magam a saját hazámban, bár ezen sokat enyhített a család és a barátok, de még mindig úgy érzem nem találom a helyem, és bár mikor velük vagyok sosem érzem magam magányosnak, de mindig eljön az este, és most is azért írom ezt a blogot hajnali 4-kor, mert nem tudok aludni -ezt a jószívű ismerőseim még mindig az időeltolódásra fogják- de én tudom, hogy más oka van.



Ennek ellenére fantasztikus volt itthon lenni, sosem gondoltam, hogy ennyien olvassák ezt a hiányos és szétszórt blogot, annyian tudták az utamnak a leírt részét amennyire sose számítottam, annyian érdeklődtek és írtak, meg kérdeztek, igazán jól esett, és nagyon szívesen mesélek bárkinek akit tényleg érdekel, gyönyörű fotóim is vannak, bár a felét ellopták, de még így is annyi lett, hogy egy nagyon türelmes ember kéne hozzá hogy az összeset végignézze, főleg végig hallgassa, hiszen sok kép másnak egyszerűen szép, nekem viszont egy 3 oldalas történet, magyarázat és emlék tartozik hozzá... Aztán mindenki azt mondja írjak... írjak blogot, írjak könyvet... hát nem tudom, nem gondolkoztam soha ilyenen, mindig írtam, a blogot azért, hogy ne aggódjatok annyira értem, de van 3 darab hatalmas vastagságúra nőtt naplóm amit magamnak írtam, emlékbe is, meg hobbiból is, de főleg azért mert sokszor nem volt kivel megosztani a dolgokat, hiszen aki utazik az mindenhol ott kell hogy hagyja a barátokat, a szinte testvérekké vált kollégákat, ismerősöket, barátnőket, családtagokat és ez fájdalmas, de utána azt is megtanultam, hogy ebben is van pozitív, hiszen ahány ilyen helyet ott hagysz a világban annyi helyre térhetsz vissza, és annyi helyen fognak szeretettel fogadni és  visszavárni, és nekem hiába egyenlőre nincs "igazi" otthonom a világban, mégis úgy érzem, rengeteg otthonom van, és sok sok családom, akiket fájt otthagyni, mégis tudom bármikor visszamehetek, és minimum van vagy 3 otthonom Magyarországon, de Franciaországban is van ki vár, Montrealt is a hazámnak érzem már, Ecuadorban is van családom, Kolumbia is egy otthon számomra, de Peruba, Bolíviába, Chilébe, Argentínába, és Brazíliába is visszatérhetek egy szép napon, és tudom, hogy az ottani szeretetteim ajtaja mindig nyitva áll majd előttem és régi hazatért családtagként fogadnak majd be, mint itthon Pécsen a család.








Egyébként valamit még nagyon le szeretnék írni: ahogy mesélem a történetem, egyre jobban döbbenek rá, miket is éltek át azok akik itthonról izgultak értem, és rá kell jönnöm, hogy az utam hőse egyáltalán nem én vagyok hanem Anyukám! Senkinek nem kívánok egy olyan évet, mint amit én neki okoztam, és minden elismerésem az övé, hogy ilyen "higgadtan" eltűrte, hogy a bolond lánya végigjárja kontinens lehető legveszélyesebb sarkait, a lehető legvakmerőbben és legnaivabban. Ugyanis Ő, hiába mondtam neki, hogy akkor is elmentem volna ha megtiltja (jó nehezebb szívvel de szerintem csak elmentem volna) és hogy bármi bajom lesz az az én hibám és egyedüli felelősségem lesz, Ő mégiscsak a saját felelősségének tartotta minden mozdulatomat, de főleg a tényt, hogy belevágtam. Pedig csak köszönni tudom, hogy mindig arra nevelt, hogy harcoljak az álmaimért, valósítsam meg őket, és ha kell, ne féljek ezért külföldre menni.... hát valószínűleg nem gondolta, hogy én majd ilyen messzire is elmegyek, és nem is az ő ötlete volt. Én viszont nagyon szerettem volna. És nem tudom melyik anya engedi el így a lányát, csak azért mert az nagyon szeretné, és mert ilyen önfejű... De szerencsére Anya tudta, hogy visszafogni úgy sem tud, ezért inkább támogatott, mindig megpróbált lebeszélni a legőrültebb ötleteimről, sose sikerült neki, de mindig tanácsot adott, mindig elküldte az adott országban fellelhető összes katasztrófahírt amit a neten olvasott össze, és szegény itthonról követte végig izgulva idegeskedve, éjjelenként felriadva az egész utazásomat, és én hiába kíméltem meg mindig a keményebb részektől, és hiába jelentkeztem a lehető legtöbbször (szerintem nincs ember aki Dél-Amerikában ennyiszer internethez jutott mint én, hiszen átéreztem mit él át Anya mikor 4 napig nem jelentkezem, még akkor is ha előtte szóltam, hogy a pampában fogunk stoppolni és a poros utakon nincs internetkávézó...) hiába minden pozitív energia amit hazaküldtem a képekkel és lelkes beszámolóimmal, tudtam, hogy Anyának addig nincs nyugodt éjszakája amíg haza nem jövök onnan, egyébként szegény sokszor attól is félt, hogy nem is jövök haza, utólag be merem vallani, hogy megfordult a fejemben, de nem tehettem volna meg vele, nem lett volna fair. Most itt vagyok, és végül büszke rám, én viszont Rá sokkal büszkébb vagyok, előbb csinálom végig a túlélőtúrám még 5-ször mint azt a passzív nézőt akinek meg kell néznie ahogy a lánya végigstoppolja egy szál hátizsákkal Latin Amerikát. Úgyhogy büszke vagyok Rád Anya, kiálltad a próbát. Rengeteg bizalmat és erőt adtál, ezt köszönöm!



Hát ilyeneken elmélkedem, ja meg képzeljétek az is nagyon fura számomra, hogy mindenki olyan kérdéseket tesz fel, amiknek én nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget az Úton, de itt valamiért mindenki fontosnak tartja és azt hiszi, hogy a Dél-amerikai utazásomban a legnehezebb dolgok a kaja, a szállás és az utazás megoldása volt, a betegségek, a klímaváltozások, meg a magasság és a nyelv, emberek és szokásaik elfogadása, a veszélyes alakok és tolvajok, de FŐLEG a higiénia vagyis inkább annak hiánya volt. Persze ezek előtt először is meglepődnek, hogy épségben viszont látnak. Ez először nagyon zavart, most viszont már vicces. Hisz tudtam én pontosan ki az a pár ember aki elhitte, hogy elmegyek és vissza is jövök, a többieket úgy tűnik sikerült meglepnem. :)
Ezek a gyakori kérdések meg azért nem igaz, hogy sosem merültek fel bennem, mert a 4000 méteren igazán szédelegtem és nem volt könnyű hozzászokni a Cocalevél zabálásához a levéltől már zöld fogú köpködő kis bolíviaiakkal, se nem az én stílusom volt a hetekig nem fürdés, és én sem örültem amikor napokig sátrazni kellett a 40 fokban, sőt a különböző betegségek sem
dobtak fel, meg az sem hogy az utcán 2 késes rabló lopta el a kamerám Buenos Airesben, DE egyáltalán nem ezek a dolgok okoztak nehézséget, SŐT inkább ezek is egy jó kalandnak számítanak az életemben, mert legalább már tudom hogy és mikor mennyi Cocalevelet kell fogyasztani és kiköpni, ahhoz, hogy ne legyél magasságbeteg, de hánynod se kelljen tőle, és ha nincs is zuhany mosakodni, fogat mosni lehet, és amikor napok múltán van egy hideg vizes zuhany, tó, folyó, esetleg vízesés, azt az ember nagyon értékeli akkor, és végre a sátrat is
megtanultam úgy felállítani, hogy reggel ne tűzze a nap, ne vigye el a dagály és ne ázzon be, azt is tudom melyik gyógyfű és növény  melyik bajomat gyógyította, és annak is örülök, hogy csak a kamerát vitték el a rablók és nem minden cuccunk, se a naplóim, se a női büszkeségem és főleg nem az életünk. És még sorolhatnám, hogy mindenre volt megoldás és higgyétek el akármilyen furán hangzik nem ezek voltak a nehezek az egészben. Legalábbis nekem .... Leírom őszintén mi. 2 dolog.

Az egyik legnehezebb volt meghozni a döntést. Eldönteni, hogy igenis odamegyek, egyedül, mindenki aggódása és intelme ellenére, használható spanyol tudás nélkül, az ismeretlenbe, valamennyi, de nem túl sok összespórolt pénzzel, ottani ismeretség sőt ismeret nélkül (jó mindig szerettem a földrajzot, de egyszer még  én is összekevertem az Andokat az Amazonasszal.... hát többet nem fogom mert átstoppoltam már tudom milyen messze vannak és mekkora köztük a különbség) de mindezek ellenére elindulni, és miután kinéztem a legolcsóbb repjegyet ami Bogotába ment, márpedig Kolumbia fővárosánál veszélyesebb helyen nem is kezdhettem volna, és anyukám lebeszélése ellenére megvenni azt a repjegyet, és elhatározni hogy harcba szállok a médiából hallható tilalmakkal és rémhírekkel ami Kolumbiáról kering, és eldönteni, hogy elindulok egyedül, na EZ volt a nehéz.
Amikor már ott voltam Dél Amerika magával ragadott és csak vitt, boldog voltam, kíváncsi, nyitott, látni, tudni, tanulni akartam, ismerni és imádtam minden percét és megérte minden egyes pillanat a jók és a rosszak is. Mert az életről tanultam, és többet ért ez az évem minden eddigi "Élet"-re való felkészülésnél. Persze jó alapok nélkül ez se ment volna, szóval nagy köszönet azoknak akik eddig kordában tartottak és nevelgettek, terelgettek... de ez alatt az év alatt sokat tanultam, sok sok mindenről... Viszont a döntést meghozni, és elindulni, az nehéz volt.














És ennél csak egy valami volt nehezebb. Hazajönni. Ott hagyni mindazt amit végre megismertem, megláthattam, és amibe beleszerettem amit imádtam, amiből még nem volt elég, és ami azóta is hiányzik. Megvenni a hazajegyet, és elérni azt a gépet, minden erőmmel sietni át egész Brazílián, hogy odaérjek arra a Recife-i reptérre, hogy a megadott dátumon felszálljak arra a gépre amit abban a pillanatban annyira nagyon utáltam amiért elvisz messze attól amit szeretek. Nagyon nehéz volt megválni a megszokott kis nomád életemtől, lecsatolni a hátizsákról a sátrat a hatalmas pokrócokat, a különböző lógó dolgokat, hogy lecsökkentsem a 35 kilót 20-ra, és beküldjem a gép gyomrába... A búcsúzkodásról nem is írok, de képzelhetitek mennyire borzasztó volt belépni az ellenőrző kapun, átlépni azt a hülye küszöböt ami elválasztott mindentől, Dél Amerikától, a latinoktól, a zenétől, a tánctól, a brazil tengerpartoktól, a hagyományoktól, a latin ételektől, a szeretett trópusi esőmtől, az új kedvenc gyümölcsömtől, a portugálul magyarázó jószívű braziloktól, az igazi kakaótól és a kolumbiai kávétól, az Andoktól, az Amazóniai őserdőtől, a vulkánoktól, a vízesésektől, a szivárványoktól, a hangszerektől, a sivatagoktól és pampáktól és sok mindentől amire még időm sem volt megismerni és máris elszakított tőle ez a szerencsétlen küszöb meg ez a gonosz repülő. Ott kellett hagynom mindezt. És ott kellett hagynom a fiút, akit szeretek.

Hát nem tudom mennyire érezhető a leírásomból, de azt próbáltam átadni ebben a részben, hogy igazán nem azok voltak nehezek számomra az Útban, amikre elsőre mindenki gondol, hanem csak ez a két döntés.
Igen, ez a két lépés okozta nekem a legnagyobb fejtörést és szívfájdalmat, és különösen a második döntés, mert az hosszútávon úgy tűnik megdolgozza a lelkemet, a szívemről nem is beszélek, mert azt hiszem az egyszerűen ott maradt, de szerencsére az eszem a helyén van, és vasárnap indulok az egyetemre. Várakozva, hogy visszatérjenek belém a lelkem meg a szívem...


2013. augusztus 15., csütörtök

"Dóri ne sírj, mert vége van, hanem mosolyogj, mert megtörtént!"

Itt vagyok Európában, közel egy év után, Kanadából indulva, leérve Kolumbiáig és bejárva Ecuador-Peru-Bolivia-Chile-Argentina-Braziliát tegnap hazarepültem 10 órán keresztül és itt vagyok újra 6 óra időeltolódással Európában, egyenlőre Németországban aztán pár nap múlva Pécsre érek, ott úgysem lesz időm írni, ezért kihasználom az itteni napokat, hogy folytassam a blogot, amiről sajnos hiányzik Chile fele, Argentina és Brazilia, meg még rengeteg sok kaland, mert sajnos az utóbbi hónapban nem sok időm volt írni, de idővel megpróbálok pótolni mindent... és most már vannak ékezetek is! :)



Szóval hazaértem, és megváltoztam...Hát mit is írjak, hogy érzem magam.... várom, hogy Magyarországra érjek, nem csak hogy egyek a Nagymamám főztjéből, hanem mert ott majd a család és a barátok megvigasztalnak és elvonják a figyelmem arról, hogy ott kellett hagynom Délamerikát, a kontinenst, az országokat, az embereket, a hangulatot, a zenét, a táncot, a kajákat, a napsütést, a gyümölcsöket, és az életfelfogást amibe beleszerettem és ami nélkül már nem akarok meglenni... a repülőtéren úgy éreztem, a testem elutazik, de a szívemet otthagyom Brazíliában. Nem akartam elhinni hogy ez a gép elvisz a Földgolyó másik felére, messze attól akit és amit szeretek, oda, ahol nincs szamba és salsa és latin zene, és kókuszdió, se utcai árusok és zenészek, sem öreg nénik akik főznek az olcsó éttermekben, nincs hangzavar, és szín és illatkavalkád meg rendetlenség és nevetés meg boldogság a szegénységben.
Hanem inkább vannak ezek a bonyolult kifejezések, amiről mindenki beszél, mint gazdasági világválság, környezetszennyezés, politikai krízisek, globális felmelegedés, és szelektív hulladékgyűjtés, pedig nem csak ez van, igazságtalan ezt mondani, hisz Európában ennél sokkal több és szebb dolgok is vannak, beutaztam és ismerem... Csak mindenki ezekről beszél inkább.
De most nem arról akarok írni mi van a jó öreg Európában, hanem arról mit érez egy kicsit őrült, utazó magyar lány, aki 1 év kalandozás után Latinamerikából hazarepül és Brazíliából megérkezik Frankfurtba...Csend van, az emberek nem mosolyognak, de nem is néznek, pedig a megviselt cuccaimon van mit nézni, de nem néznek, nem kérdeznek, lehajtott fejjel sietnek a vonatra, buszra, hiába várom a spanyol kérdéseket honnan jöttem merre megyek, senkit nem érdekel már, senkinek sem különleges, hogy kék a szemem, és hogy egy másik nyelvet is beszélek, vagy többet, a németek a tökéletes angoljukkal csak a cipőjüket nézik és ki tudja mi jár a fejükben honnan jöhet ez a fura lány, de nem kérdezik meg pedig talán kíváncsiak.... de talán nem.


Hát mit mondjak, ez a hangulat nem vigasztalta meg a vérző darabokban heverő szívemet, csak megerősített benne, hogy ez nem az én világom, és nem itt a helyem, hanem egy ennél őrültebb de vidámabb országban.
Szerencsére a barátaim azt mondták, "Dóri ne sírj, mert vége van, hanem mosolyogj, mert megtörtént!" Ez a mondat jutott eszembe, és megértettem, hogy igazuk van, és elkezdtem mosolyogni, egyedül, de mosolyogtam mindazon ami megtörtént velem, visszagondoltam azokra szép, vicces, veszélyes vagy egyenesen őrült pillanatokra, hogy jutottam el a Machu Pichura, hogy jártam be az Ecuadori őserdőt, hogy aludtunk a parton Peruban, hogy stoppoltuk végig Chilét, hogy beszélnek az Argentinok, hogy táncolnak a Boliviaiak, hogy beszéltem portugálul életemben először Brazíliában a szükség törvénye miatt, és hogy kísérgetett az 5 kolumbiai barátom Bogota veszélyes utcáin, nehogy elraboljanak. Eszembe jutott az első Ceviche íze, az első karkötő amit eladtam, az első csók latin sráccal, az első cukornád pálinka, az első napsütés az egyenlítőn, az első autó amit lestoppoltunk, az első állat amit máshol sosem láttam, az első igazi gyümölcs íze, az első kamionsofőr akivel már tudtam rendesen spanyolul beszélni, az első éjszaka a parton, az első tánc amit megtanultam, az első Argentin borozás, az első séta Quitoban, az első találkozás a szerelemmel, az első határátkelés, az első raszta tincs, az első alkalom mikor caminante-nak neveztek, az első encebollado, az első boliviai népviselet.... és így szépen haladva el tudok jutni az utolsóig... az utolsó éjszaka a parton, az utolsó kamion amiben utaztunk, az utolsó séta a homokban, az utolsó brazil ebéd, az utolsó kókuszpálinka, az utolsó portugál szavak, az utolsó utazás, az utolsó becsomagolás, az utolsó eladott karkötő, az utolsó naplemente, az utolsó népzene a furulyán, az utolsó tánc, az utolsó csók és az elköszönés a reptéren és máris sírtam és megint vissza akartam menni és megint meg kellett nyugodnom és emlékeztetnem magam... "Dóri ne sírj, mert vége van, hanem mosolyogj, mert megtörtént!"


5 hónap alatt stoppal Latinamerikában.

Végigstoppoltuk Latinamerikát Kolumbiától Brazíliáig. Hogy miért? Mert nem volt pénzem az összes buszt kifizetni. Meg a kaland miatt. Meg hogy annyit kommunikáljak a sofőrökkel, hogy megtanuljak spanyolul. Meg mert vicces kamionban utazni. Meg mert néha meghívnak kajálni is, sőt barátságok születnek. Meg mert jó nézni a tájat. De főleg  mert nem volt pénzem máshogy utazni.
És minden kaland, és élmény, meg tapasztalat ellenére, be kell vallani: Nem volt könnyű!



Megpróbálok írni egy kis összefoglalót az egész utamról, nem mintha lehetne röviden írni róla, de inkább azt szeretném leírni, hogy is sikerült épségben sőt boldogan utazgatni, annak ellenére, hogy nem csak híre olyan, tényleg több veszély leselkedik egy utazóra Délamerikában, mint máshol, főleg ha fehér a bőre! De nem szabad szorongani, az elront mindent... Rengeteg jólelkű ember is van, aki segíteni akar, és megvéd, és még akkor is ad, ha neki is alig van...

Sosem fogom elfelejteni ezt az 5 hónapot. Amikor először elhatároztam, hogy egyedül nekivágok, senki nem akarta elhinni, anya nem akart elengedni, a barátaim (nagy része) meg akart győzni, hogy ne tegyem, és csak nagyon nagyon kevesek hittek bennem. Azoknak akkor nagyon hálás voltam, erőt adtak. Aztán ahogy egyre tovább jutottam, és egyre több őrületet túléltem, egyre többen szurkoltak és kitartottak velem. Köszönöm nekik is. Legjobban annak az embernek köszönöm, akinek valószínűleg élete legnehezebb évét okoztam, és bár még nem láttam, de biztosan beleőszült a sok kalandomba, és szegény nem sokat aludhatott amíg Kolumbiába, vagy Bolíviában esetleg Brazíliában voltam...Mégis minden aggodalom ellenére, folyamatosan követte büszkeséggel az életem, tanácsokat adott támogatott és lelkileg velem volt....Köszönöm Anya!




Az első naptól kezdve amit a Latin kontinensen töltöttem, beleszerettem az itteni életbe, és bár ez minden országban egy kicsit különböző, de mindenhol van valami amit sosem felejtek el, a perui ételek, az ecuadori gyümölcsök, a kolumbiai táncok, a bolíviai jólelkűség, a chilei sivatagok, az argentin maté, és a brazil tengerpartok... Hihetetlen sok tapasztalattal és kalanddal gazdagodtam, és főleg rengeteget tanultam...tanultam az életről, magamról, már jobban ismerem a lelkem, fejlődtem is, láttam magam különböző nehéz vagy könnyű szituációkban, tanultam tűrni, várni, szeretni, áldozatot hozni másokért, magamért vagy az álmaimért...megtanultam elköszönni, otthagyni mindig amit szeretek, hogy megismerjek új dolgokat hogy aztán megint elköszönjek, de már tudom, hogy semmi sincs hiába, és minden ami történik, valamiért történik, mindennek van egy oka. Megtanultam hinni, és mindig remélni, mindig meglátni a pozitívat legalábbis igyekezni mindig a dolgok jó oldalát figyelni. És megtanultam hálásnak lenni, megköszönni, mindig mindent megköszönni az Életnek, az embereknek, vagy valami megfoghatatlan energiának hogy mindig segített és megvédett.




DE

Csak hogy teljesen őszinte legyek, nem minden szép és jó, és egyszerű, sok mindenért meg kell harcolni, és szenvedni az Út során, nem minden van ingyen, és bár megérte mindez, hiszen annyit gazdagodtam, de azért egy pár példát hadd írjak le a nehéz pillanatokból is, hogy ha valaki nekimenne olyan költségvetéssel, mint én, tudja mire számítson.... meg az országon is múlik, néha a szegénység, a higiénia hiánya, vagy a kulturális különbségek stb is tud nehézségeket szülni:

- Mostatok már folyóban, jéghideg vízben, kőkemény szappannal órákon át?
- Viseltetek már 1 zoknit egy hónapig?
- Álltatok már 12 órán át a tűző napon a poros út mellett várva, hogy valaki jöjjön és felvegyen?
- Sétáltatok már 30 kilós hátizsákkal a hegyre felfele?
-Aludtatok már kint télen kb 3 fokban, amiért a legkisebb faluban nincs kb senki sötétedés után?
- Mennyi a leghosszabb idő amit nem fürödtetek? Én nem mondom meg...
- Csíptek már meg úgy szúnyogok, hogy tehetetlenül védekezel, és nem tudhatod melyik maláriás?
- Raboltak már ki fényes nappal késekkel 2en?
- Tettek már ajánlatokat, hogy pénzért szexelj, lerombolva minden büszkeséged? Sajnos, ha fehér vagy, a latinok valahogy a prostitúcióra asszociálnak még akkor is ha nem úgy nézel ki.
- Éltél már távol a családodtól és mindentől ami hazaköt 1 évig?
- Stoppoltál már órákon át a kézrepesztő hidegben?
- Mennyi a leghosszabb idő, hogy nem beszéltél magyarul?
- Volt már úgy, hogy már sötétedett és még mindig nem tudtad hol alszol?
- Ázott már be a sátrad, vagy vitte már el a szél?
- Ébredtél már az óceánnal a segged alatt?
- Volt már úgy, hogy választanod kell, hogy kajára költesz vagy szállásra?
- Volt már hasmenésed heteken át anélkül, hogy tudd mitől?
- Pakoltatták már ki a hátizsákod ok nélkül?
- El tudod képzelni, hogy ne ihass csapvizet bármikor mikor akarsz?
- Kellett már otthagynod a világ másik végén azt, amibe és akibe beleszerettél?
- Hagytad már a szíved egy másik kontinensen?




Még bővíthetném, de egyenlőre ennyi, nem akarok senkit megijeszteni, van ami nem súlyos, de összevetve másik rossz körülményekkel, hosszútávon megvisel... csak hogy nehogy azt higgyétek, mindig minden simán megy. Persze lehet utazni, kényelemben, kiszolgálva, taxival és étteremről étteremre is, turisztikai vezetőkkel, de az nem az én stílusom... :P

Szóval, ha bárki megy, ne féljen, imádni fogja, nekem azt hiszem a legnehezebb pillanatom az elválás pillanata volt. És ha tanács vagy kérdés van, nyugodtan írjatok, ha tudok segítek!!!


2013. július 8., hétfő

Chile- a kis Europa


Azert is nevezik Chilet kis Europanak, mert baromi draga, meg azert is mert annyira vedve van a tobbi Delamerikai orszagtol,  es nem csak a termeszet altal (Cordillerrak es Csendes ocean) hanem a kulonbozo szervezetek es a lakosok altal is, hogy sokkal fejlettebb, tisztabb, es kevesbe veszelyes, kevesebb betegseggel mint a tobbi orszag Delamerikaban.
Ennek ara van. Csak par napja vagyok Chileben, de megszenvedtem a bejutast, hadd meseljem el:  Nem engednek at a hataron semmit ami termeszetbol ered… Nagyon szigoru ellenorzesek vannak, se etel, se allatbor, se termesek, se faanyag, se allatok, se drog, se alkohol, se kagylok semmi. Mindent atkutatnak es leellenoriznek. Na hadd ne mondjam, hogy tele volt a hatizsakunk termeszetes eredetu termesekkel amikbol mi ekszereket gyartunk es eladunk…arrol nem is beszelve hogy ugye van egy kiskutyam. Na hat sok targyalasba, magyarazasba, agyalasba, sot konnyekbe, es 2 napba meg 1 ejszakaba kerult, hogy a cuccok egy reszet legalisan a masikat illegalisan, de bejussunk epsegben az orszagba.
Chile nagyon draga, es rengeteg szep dolog van amit meg kene nezni, de mar nem maradt sok ido, penz meg alig ugyhogy eppen atszeljuk az orszagot hogy gyorsan Argentinaba erjunk, most az Atacama sivatagban haladunk Santiago fele egy kamionban irok, es hihetetlen zeneket hallgatunk, meg kb 15 orara vagyunk, ezert vegre sikerult leirnom amit Boliviarol meg Chilerol (eddig) akartam, hogy majd bemasoljam mikor lesz net, remelem ejjel is utazunk es reggelre mar Santiagoban leszunk….

Bolivia- a legszegenyebb de leggazdagabb.


Annyi mindent irhatnek errol a gyonyoru orszagrol, hogy konyveket toltene meg. De ennyi idom nincs, ezert megprobalom roviden osszefoglalni miert lopta magat ennyire a szivembe ez a szegeny, fejletlen, es  veszelyes hiru orszag Delamerika sziveben…


Mikor megerkeztem Peru es Bolivia hatarara , tuleltem a hideg ejszakakat Punoban, felfaztam, es megfaztam,  tuleltem a magassagi betegseget is, szorgalmasan ettem a Coca levelet a 4000 meteres magassagokon, turtem a szedulest, fejfajast, es legszomjat, a hideget, elokerultek a Kanadaban hasznalt ruhak a hatizsak melyerol. Egyebkent mindez azt hiszem megerte a Titicaca to latvanya es a lebego szigetek miatt. Nem hiszem hogy ujra latni fogok hasonlo keket mint a Titicaca to vize. Kek, ezentul mast jelent nekem mint eddig. A szigetek pedig tenyleg a vizen lebegnek es a kis perui oslakok ott elnek, 4-5 csalad egy szigeten, minden szigetnek van polgarmestere, es 1 luxus jarganya (ami egy altaluk osszetakolt barka) miden haz es minden totorabol van epitve, ebbol a fura novenybol, aminek koszonhetoen lebeg a sziget.  Az erdekes tortenetuk mellett, sok ertekes kezmuves alkotassal, es nagyon kulonbozo eletformaval rendelkeznek. Nincs cipojuk, se tv-juk se szamitogepuk, se telefonuk se futesuk, se internetuk, de van csalad, baratok, termeszet, es Pacha Mama, es ennyi eleg a boldogsaghoz. Mar en is tudom.
Szoval ezek utan kozeledtunk a hatarhoz-termeszetesen stoppal- es egyesek azt kerdeztek tolem: minek mesz Boliviaba? Ott nincs semmi erdekes latnivalo. Csak szegenyseg meg bunozes meg hideg. Ne maradj ott sok idot, es vigyazz magadra. Stb stb. Hat hogy miert is mentem nem tudom mint ahogy a legtobb hely ahova az elet sodort minden kulonosebb ok nelkul tortent, de az biztos hogy ezeknek a mondatoknak a megcafolasa volt az egyik ok. 
Es sikerult: Boliviaban tobb tanulnivalo van mint barhol ahol eddig jartam, a legszebb es legerdekesebb elmenyek, emberek es dolgok estek meg velem, szebb tajakat el sem tudtok kepzelni, es bar nagy a szegenyseg, (osszehasonlitaskent 8 bolivianosbol levest, masodikat es desszertet kapsz, mig Chileben ugyanez 2500 Chilei pesoba kerul ami kb 35 bolivianosnak felel meg) de a hatalmas szegenyseg ellenere a leggazdagabb orszagnak tartom Bolliviat.

Erre a kulturalis, lelki es zenei gazdagsagra nem a fovarosban La Pazban, sem Copacabanaban se a hires Uyuniban dobbentem ra,hanem  amikor -akkor meg ismeretlen oknal fogva- Oruro es Uyuni kozott autostoppolva, Bolivia poros utain olyan lassan haladtunk hogy jott az ejjel, valahova csak el akartunk jutni, es egy mentoauto sofor jokedvuen elmagyarazta, hogy aznap este (juni 21) tartjak az Aymara evfordulot a falujaban, Pampa Aullagas-ban, ami egy kicsi es jelentektelen falu a semmi kozepen, de valahol csak toltenunk kellett az ejjelt, igy a mentoautoval elmentunk a Fiesta helyszinere, es most mar tudom hogy ennek igy kellett lennie, igy volt jo.

Az egyetlen “gringa” (=feher, kulfoldi) voltam aki reszt vett a 2 napos unnepsegen, eloszor furan, majd mosolyogva vegul tisztelettel es megbecsulessel neztek ram ahogy elejetol a vegeig, lelkesen es kivancsian, nyitottan es tanulni vagyassal, a falu nepevel egyutt tuzetraktunk, tancoltunk, zeneltunk, ettuk a Coca levelet, ittunk, es tancoltunk a tuz korul es a holdfenyben hajnali 4ig, vegig Coca levelet ragva, majd hajnalban felmasztam veluk A Hegyre, megvarni a napfelkeltet, es ritualisan koszonteni az Ujevet, ismet Coca levelet ragcsalva bar mar minden zsebem tele volt vele mert mindenki folyton adott egy marokkal es mar nem tudtam hova elrakni, hisz bar mar hozzaszoktam hogy eszik, es erolkodtem a fogyasztasban, de nem tudok annyit  es annyi idon at enni mint ok….Hihetetlen az oregasszonyok egesz szoknyaja tele a szent levellel es mennek korbe es mindenkinek ajandekoznak a Pacha Mama termesebol. A bennszulott ferfiak pedig egy masik “szent” termest ajandekoznak, amit mar nem tudsz elrejteni a zsebedben, es amit aguardiente-nek hivnak, a Boliviai palinka, avagy a masik alkohol Canellaso ami raadasul meleg (mert Boliviaban most kezdodik a tel ugyhogy az ejjel nagyon hideg, tuz, alkohol es tanc nelkul nehezen tulelheto). Szoval ittunk, ettuk a Coca levelet, es tancoltunk a ritualis zenere, meg Aymaraul enekeltunk (a Boliviai bennszulott nyelv a Quechua mellett) mialatt feljott a nap es gyonyoru latvanyban volt reszunk a hegy csucsarol a Poopo to tukreben felkelo Ujevi nap, es az a zene szinte transzba ejt (najo erre az alcohol is rasegit) . J Ezutan kovetkezett a lama aldozat amikor az oregek Aymaraul motyogva korbeadogatjak a halott kislamat es mas ritualis targyakat, az asszonyok mindezt megszorjak Coca levellel, es vegul mindent a lamaval egyutt a tuzbe vetnek es felaldozzak Pacha Mamanak, az Anyafoldnek. Ja, azt is le akartam irni, hogy minden egyes alkoholfogyasztas elott az elso korty a Pacha Mamanak szol, ezert a foldre locsolnak egy kicsit mindenbol, furcsalltam eloszor hisz a magyarok pazarlasnak neveznek, itt viszont termeszetes aldozat az Anyafoldnek.  Az aldozatok, es a napfelkelte utan folytatodott a tanc es a zene, levonultunk a hegyrol (ahol amugy csomo gyogynoveny talalhato, miutan elmagyaraztak mi mire valo, beszereztem ami kellett hogy verge kezeljem a meg mindig rossz gyomrom es egyeb panaszainkat). Reggel 8tol delig folyt a tanc mar leszakadtak a labaim, de csak tancoltunk es tancoltunk az asszonyok, gyerekukkel a hatukon, az osszes ruhaval, mezitlab csak tancoltak ezt a fura ritualis Boliviai tancot, hat ha ok birjak en sem allhatok ki gondoltam, ugyhogy tancoltam, annal is inkabb hogy a falu ferfiai valahogy kotelesseguknek ereztek hogy a feher lanyt tancba tartsak vegkimerulesig. 
Így néznek a fehér emberre a boliviai gyerekek.:)
Delben verge talaltam egy okot pihenni egy kicsit…es azt hiszem akkor kezdtek el az asszoonyok is tobb tisztelettel mint gunnyal  nezni mikor bealltam krumplit pucolni, hagymat vagni es segiteni ebedet fozni az egesz kozossegnek. Nem csak azert volt tanulsagos mert megtanultam egy tipikus Boliviai etel kesziteset, hanem foleg azert mert az oreg nenik mar nem beszelnek spanyolul, csak Aymaraul, igy mondhatni  beszed nelkul kommunikaltunk, a szemekkel, es a gesztusokkal, ami annyira humanus volt es annyira szep, hogy sokat gondolok ra azota. A nenire aki adott egy pohar vizet mikor szomjas voltam keres nelkul, a gyerekekre akik koremgyultek es csendben figyeltek a masik nenire aki nekem kicsit nagyobb hust adott amiert segitettem,  vagy a masikra aki osszegyujtotte a csontokat a kiskutyamnak. Mindezt egyetlen szo vagy keres nelkul.  De meg sok peldat mondhatnek, amikor a masnap ejjelig tarto fiesta utan ingyen elszallasoltak minket, reggelit adtak, megmutattak a falut es gyogynovenyeket a hegyen, emlekeket ajandekoztak, vagy nem egyszer Boliviaban megmentettek mikor a semmi kozepen stoppoltunk, etel es meleg ruha nelkul, sotetedeskor….. A legjobb,legszegenyebb de legnagylelkubb a boliviai ember. Mindig segiteni akar, es ad akkor is ha neki sincs. Nem forditja el a fejet es nem fog segitseg nelkul hagyni. Ilyenek a boliviaiak.

Az orszaguk pedig gyonyoru, olyan termeszeti szepsegek vannak, a pampa, a hegyek, a sziklak, a tavak, a vulkanok, a havas csucsok,a sosivatag,  es termalvizekben es mineralokban gazdag-csak minden kulfoldi tuladonban van jelenleg kinaiake az osszes banya-de kivanom, hogy egy nap majd ki tudjak hasznalni ezeket a kincseket, es azt kapja ez a szep orszag es a szep lelku emberei amit megerdemelnek.


2013. június 2., vasárnap

Machu Picchu alternativ modon

Hat tul vagyok a Machu Picchun is, de ide sem a normalis uton sikerult eljutnom... vannak akik eddig is orultnek tartottak, pedig azt hiszem EZ volt az igazi kaland... Akik eddig is megbotrankoztak az utazasi stilusomon es vakmeronek tartottak  azok most kapaszkodjanak (nyugi Anya legyszi).

Szoval mint tudjuk Machu Picchu ez a varazslatos Inka varos a legnagyobb turisztikai latvanyossag egesz Peruban sot Delamerikaban. A vilag minden tajarol erkeznek turistak hogy kifizessek az egetvero osszegeket  es napi 2500-3000 ember ul vonatra, (melynek ara mar meghaladja a havi koltopenzem) hogy lathassa az "Elveszett Varost" mely fantasztikusan gyonyoru, de a belepo szinten nem egy csavargo magyar lany penztarcajahoz van merve, hanem inkabb egy USAban dolgozo uzletemberehez. Nem is beszelve a Machu Picchu faluban eltoltott idorol, ahol megiscsak kell enni es aludni es minden 5szor annyiba kerul mint egyebkent. Osszefoglalva Machu Picchu nagyon nagyon DRAGA. De nem akartam tovabbmenni mig nem lattam, ha mar itt vagyok.....Lassuk hogy jutottam el megis....
Hat en, mint tudjuk gazdasagos modon utazom, Kolumbia ota vegigstoppoltam a kontinenst, nem koltok sem buszra sem szallasra nem eszem 4 solesnal dragabb menut (1.5 dollar), bar itt ennyibol is boven jol lehet lakni, nem vasarolok (minek ugyse fer bele a hatizsakba) raadasul dolgozom utkozben egesz jol adjuk el a karkotoket, nyaklancokat, alomcsapdakat, rasztakat es trenzakat gyartunk szoval megkeressuk amire kell de Machu Picchu mindent felulmul arban....Ezt akkor realizaltam mikor a hajnali 5 oras keles utan vidaman lesetaltam a vonatallomasra Ollantaytamboban (ez is egy gyonyoru Inka varos nem messze Machu Picchutol) es mosolyogva kozoltem hogy en megyek a Machu Picchura a jegyarus pedig mosolyogva kozolte az arat kulfoldiek szamara (mert a helyieknek olcsobb, de minden kulfoldinek egysegesen draga).... ami valoszinuleg nem draga sem az amerikaiaknak se a kanadaiaknak se a franciaknak se a nemeteknek... de en lesapadtam es kipucoltam a fulem de sajnos nem hallottam rosszul.... ezen a napon fustbe ment a terv, de felmasztam egy masik inka romra, egy hegy tetejere Ollantaytamboban es par orat hosszu ido utan arra szantam, hogy elmerengjek gondolkozzak beszeljek magammal es meglassam mit akarok miert vagyok itt mi is a celom... tudjatok, tenyleg van egy energia az osszes Inka epitmeny korul ami egyszeruen erot ad es segit meglatni magad....fogalmam sincs mi ez, de magikus az biztos.
Szoval sok mas dolog mellett azt is elhataroztam hogy egy probat meger, irany Machu Picchu barhogy, de ezt a vonatot ki nem fizetem! Szerencsere nem egyedul vagyok orult hanem a baratom is benne volt a dologban, hisz o is kivancsi ra es neki meg annyi penze sincs mint nekem, ugyhogy miutan leadtuk megorzesre a 2 kiskutyankat (mert idokozben bovult az utazo csalad) elindultunk ki az utra hogy elstoppoljunk M achu Picchura. Hat sracok, ez az elso hely amivel talalkozok, ahova egyszeruen NEM LEHET elstoppolni!
Mert nincs ut.... csak a vonat megy a faluba, melynek eredeti Quechua neve Machu Picchu (Oreg Hegy) de szeretnek Aguas Calientes-nek nevezni a meleg vizes furdok miatt. Szoval vagy vonattal mesz, vagy van egy kerulout, Santa Maria fele 3 atszallassal busszal, ami szinten nem olcso, 6 orat kell utazni es nem visz el a celig hanem Hydroelectricatol meg 2 orat kell setalnod Machu Picchuig. Vagy van a Dori es Kike fele alternativ ut, amit nem sokan ismernek es csak a legbatrabbak vagnak bele...
Gyaloglasnak nevezik...! Gyalogolni a 82-es kilometerkotol (ez a maximum amig el tudtunk stoppolni) a 110-es kilometerkoig, Machu Picchuig... majdnem 30 kilometert gyalogolni a sinek mellett, 8 oran at a semmi kozepen.... mert nem igazan a gyaloglas a gond, en szeretek setalni semmi bajom vele... de az hogy nincs az uton semmi es senki, a sineken kell menned egy folyo es az erdo kozott a hegyekkel korbeveve... eloszor gyonyoru, annyira szep a taj, a havas hegycsucsok, a novenyek es allatok es madarak es a folyo, hogy elvezed a termeszetet a levegot a gondolataidat ...zarandokutnak fogod fel, legalabbis en igy tettem. Aztan elkezd zavarni hogy a sineken a koveken kell jarni es nem is igazan latod a tajat mert oda kell figyelned hova lepsz, es faj, es ha jon a vonat le kell huzodnod idoben, es ehes vagy es szomjas de nincs se bolt semmi meg egy joideig... max  a kaktusz gyumolcset eheted ami finom de szamolj vele hogy utana a szad tele lesz tuskekkel....ha elfogy a vized es szomjas vagy, annyira hogy arra vetemedsz hogy a folyobol igyal, meg ahhoz is setalnod kell hogy talalj egy helyet ahol lemesz a partra mert egy szep kaktuszsav valaszt el tole... es nem kellemes orakat gyalogolni viz mellett szomjasan... aztan jonnek a szunyogok, es elkezd sotetedni... jon a hideg es a fura hangok az erdo felol, (allotolag vannak medvek is a Machu Picchu korzeteben) es ne is gondolj a kulonbozo kigyokra, bogarakra, vadakra amik elojonnek sotetedeskor ... es amilyen felkeszultek voltunk egy gyenge elemes ongyujto volt az ossz vilagitasunk orakon at setalj igy a sineken a koves talajon a sajgo talpaddal ne is beszeljunk a hatizsakrol ami minden km utan egyre nehezebb... De aztan tortent valami csodalatos amiert megerte az egesz... elojottek a csillagok... es elojottek azok a fura Szentjanosbogar szeru lenyek amik villognak a sotetben az osszes fan es bokron es egyszeruen olyan mintha a csillagok a foldon lennenek, mindenhol korulottunk es egybeolvad az eg es a fold es mindenutt ezer es ezer feny, csillag mintha csak nekunk vilagitananak... Na ekkor ertettem meg miert kell nekunk ezt a probat vegigcsinalni mikor a tobbiek a kenyelmes vonatban ott vannak 2 ora alatt...mert ezt a latvanyt nem fogjak latni a vonatbol se a buszbol es soha senkinek nem lesz resze ebben a csodaban...
A vege fele viszont mar nagyon sotet es hideg volt, eltuntek a vilagito bogarak es szenvedtunk a fajdalmaktol ugyhogy a celtol 1 orara megalltunk es satrat vertunk az ut mellett es eltoltottem eletem egyik legrosszabb ejszakajat... a hideg es a kenyelmetlen fold mellett kb 4szer hanytam, nem tudom mitol de tobb otletem is van, a folyoviz is lehet vagy a banan amit ettem es tulerett volt, vagy a faradtsag vagy a magassag vagy egyeb etelek es gyumolcsok, a lenyeg hogy nem pihentem sokat.... de reggel megis kicsit konnyebb volt a maradek 1 ora legyaloglasa, es reggel 8kor koszosan es faradtan de vegre beertunk Machu Picchu Puebloba, a turista paradicsomba...
Ott toltottuk a napot csodalkozva az arakon, mivel ennyire el van zarva mindentol es mindent importalni kell, a kaja, a szallas es a szolgaltatasok nagyon dragak... de mivel mindenkepp pihennunk es furdenunk kellett a fel napot a termalfurdos medencekben toltottuk ami csak 10 soles es nagyon sokat segitett a meggyotort izmainkon... a delutan pedig infokat gyujtottunk Machu Picchurol es az illegalis bejutasrol... ugyanis lehetseges, mar tudom is hogyan, es bar sajnos iden nem sikerult, most mar ismerem a cselt, es remelem jovore lesz alkalmam hasznalni. Ismerem hogyan lehet atjutni a folyon, hogy hajnali 1 es 2 kozott kell menni, tudom hogyan lehet feljutni az epitmenyig hol van a titkos ut ami elkeruli az oroket es tudom hol kell elbujni reggelig hogy majd elvegyulj a turistakkal.... szoval ha barkinek tanacsra van szugsege szivesen segitek! :)
De sajnos mivel mindezt nem ismertem meg az ejjel mikor megprobaltunk bejutni, az orok elkaptak, es felkerultunk a Machu Picchu fekete listajara... :D
Hat igen, nem voltak tul elnezoek, felvettek az adatainkat, rendorseggel fenyegettek stb de vegul nem lett belole semmi, lesatraztunk Machu Picchutol nem messze az erdoben, ismet egy borzasztoan hideg ejszaka, de reggel ugy dontottem nem hiaba setaltunk 8 orat, latnunk kell Machu Picchut, magyarazkodtunk egy sort es mikor kimagyaraztuk az ejjeli feketelistas dolgot, fajo szivvel de kifizettem a belepot, 128 soles a kulfoldieknek ( 1 dollar= 2.65 soles lehet szamolni) es termeszetesen gyalog masztunk fel extrem modon, nem pedig a kenyelmes feloras buszuttal mint a tobbiek...  Hat tanacsos SOK vizet vinni es KEVES pulovert, es akinek feher a bore, vigyen naptejet es napszemuveget! A masfel oras lepcsozesnek is megvannak a szepsegei a termeszetben, de 2 ilyen ejszaka utan a meg mindig fajo tagjaimmal en elegge szenvedtem, csak mikor felertunk a csucsra konnyebbultunk meg... vegre a hires Machu Picchun vagyunk...

Gyonyoru idonk volt, sutott a nap, legelesztek a lamak ereztuk az energiat es tenyleg elkepeszto amit ezek az Inkak muveltek, a Puenta Inka (Inka Hid), a Templo del Sol (Nap Templom) a Roche de Meditacion (Meditacios Ko) a Casa Concha, a Puerta del Sol, az Inka falak es meg sorolhatnam.... nem fogom leirni magat Machu Picchut, mert barki tobbet megtudhat ha beuti a Wikipediaba... a blogom lenyege inkabb a szemelyes tapasztalataim megosztasa ugyhogy hadd mondjam el, hogy mindig egy masik turista csoporthoz verodve belehallgattunk az idegenvezetesekbe es sok erdekes dolgot megtudtunk, de az meg mindig rejtely szamomra hogy tudtak az akkori technikaval megepiteni mindezt raadasul ugy, hogy maig fennmaradt... engem legjobban az Inka hid dobbentett le, amin at elmenekultek az Inkak mikor jottek a Spanyolok, sajnos le van zarva, bar lehet hogy en lennek az egyetlen aki meg merne probalni az atkelest raadasul a hid felenel (kobol van a hid a fal mellett) valoszinuleg foldrenges kovetkezteben lesullyedt a talaj es egyszeruen most olyan mintha 1 ponton vegeszakadna az egesz es jon a dzsungel...
Szoval eltoltottuk a maximum idot amit tudtunk az Elveszett Varosban, de tuzott a nap es engem fusztralt a rengeteg ember, a sok turista, hiaba hatalmas Machu Picchu, napi 2500-3000 ember setalgat benne... ja ezert nagyon ovjak is am, nem lehet bevinni se taskat se kajat se setabotot se vizet muanyag uvegben, es az orok futyulnek ahanyszor ralepsz a kovekre vagy olyan helyen setalsz ahol nem lehet, na ennek ellenere en 3 uveg vizzel es 4 kenyerrel setaltam be, es jot piknikeztunk az Inka Hid toveben. :)
Amikor olyan reszre ertunk ahol nem voltak emberek es fujt a szel, megint ugy ereztem magam mint mikor egyedul masztam fel egy masik Inka romra Ollantaytamboban, egy energia vagy valami ero jott nagyon fura de orakat tudtam volna eltolteni vele... ezert is akarok ujra bejutni az ejjel es latni ott a napfelkeltet amikor nincsenek emberek es nincs tomeg es turistak es fenykepezogepek csak az energia es en....




Lefele joval konnyebb volt a lepcsozes, de a vonat ara tovabbra sem csokkent es hiaba probaltunk fellogni egy vonatra meg aznap este hogy visszajussunk, ki ebbol a turistaovezetbol ahol mindenki kepmutato es csak a kulfoldiek penzet akarja, es minden olyan amerikas, egyaltalan nem ez az igazi Peru vagy delamerika es nagy kar hogy azok akik csak 1-2 hetet toltenek itt es kizarolag a Machu Picchu miatt jonnek, nem fogjak megismerni az igazi rendezetlen, zajos, vidam, Delamerikat....a vonat nem vitt el ugyhogy ottragadtunk az ejjelre a sinek mellett mint 2 csavargo es mint a filmekben egy tavoli fenyt kovetve elertunk egy hazhoz ahol az oreg Mami befogadott minket ejjelre mint Jancsi es Juliskat :D
Kb 3 kakas vett korul minket reggel es kukorekolva keltettek, ugyhogy reggel 7 fele utnak alltunk es ismet legyurtuk a 8 ora gyaloglast ezuttal csak vilagosban, nem reszletezem, csak annyit hogy talaltunk egy idealis faronkot az uton amibol allitolag dobot fogunk faragni nekem, es mikor nagyon nem birtuk egyszer furodtunk egyet a folyoban....delutan 5re visszaertunk a 82es kilometerkohoz, ahol persze ilyenkor mar nincs busz ugyhogy stoppoltunk a sotetben es nagy meglepetesemre egy loszallito kamion vitt el minket... :D
Hat ilyen kalandban volt reszem, most Cuscoban vagyok kipihenve a faradalmakat hamarosan tovabbindulunk mar alig varom hogy lassam Boliviat!!! :)
Born to be wild.

"Önmagunk megismerése kaland, amely váratlan messzeségekbe és mélységekbe vezet."